A kenyérpirítód kettős élete

Az információs önrendelkezés alapjoga az állammal szembeni védekezési jog. Megtiltja az államnak, hogy személyeket konkrét ok nélkül megfigyeljen. Elméletben legalábbis. Legutóbb Edward Snowden leleplezéseinek kapcsán láthattuk, hogy az állami megfigyelés mértéke réges-rég minden képzeletet felülmúl. És mint a német parlament ez ügyben alakult vizsgálóbizottsága nem sokkal később föltárta, a német titkosszolgálat, a BND maga is érintett a botrányban. Mindennek egyetlen politikai következménye lett: A BND hatáskörét kitágították, így minden olyan tevékenysége, amely addig illegális volt, immár legálissá vált.

A BND-törvény csak egy az állam megfigyelési intézkedéseinek hosszú sorában. Az adatmegőrzési előírás például kötelezi a szolgáltatókat, hogy minden forgalmi adatot tároljanak – és szükség esetén a hatóságok rendelkezésére bocsássanak. És már tervben vannak az újabb törvényi szabályozások. Ha megfigyelésről van szó, az állam csak egyetlen irányt ismer: gyerünk még tovább!

„Az interneten nem tudja senki, hogy kutya vagy.” Mondja a kutya, miközben a billentyűzetet ütögeti. A New Yorker 1993-ban készült karikatúrája jól szemlélteti, hogyan látták annak idején a világhálót. Az anonimitás korábban az internet természetes tulajdonsága volt. A fizikai világgal ellentétben a „cyberspace”-ben többnyire kitalált álnévvel közlekedtek az emberek. Sokan a nemüket is megváltoztatták; így puhatolták játékos formában az identitás határait. Ez legkésőbb a Facebookkal megváltozott. Ma a saját néven folytatott szörfözés az általános. Snowden óta pedig abból indulhatunk ki, hogy ha más nem, az NSA mindenképp tudja, hogy a kutya valójában ki. Anonimitás azért továbbra is létezik a neten – minden olyan júzernek, aki nem sajnálja venni magának a fáradságot.

Az anonimizáló szolgáltatások, mint például a Tor, lehetővé teszik, hogy hatékonyan leplezzük identitásunkat. Minden internetes keresésünket a titkosított szerverek komplex rendszerén vezetik át, míg végül senki nem tudja kideríteni az IP-címünket, vagyis az egyértelműen hozzánk rendelhető internetes lakhelyünket. Ha még ma is akadnak kutyák a hálón, ők a Tor segítségével közlekednek.

Mindig ezek a hackerek! Nem lehet valahogy ártalmatlanná tenni őket? Ácsi, ácsi: korántsem minden hacker gonosz. Közel négy évtizedes szubkultúráról beszélünk, amely változatos kultúrtájat hozott létre. A hackerek világát egyfajta ökoszisztémaként kell elképzelnünk. Vannak hackerek, akik rendszereket támadnak meg, hogy átvegyék felettük az ellenőrzést, és adatokat lopjanak el vagy semmisítsenek meg. Őket hívják blackhateknek (fekete kalapoknak). Mellettük vannak azonban whitehatek is, akik ugyancsak rendszereket törnek fel – ám avégett, hogy figyelmeztessenek a bennük rejlő biztonsági résekre, és ezáltal biztonságosabbá tegyék rendszereinket. Németországban saját egyesületük van: a Chaos Computer Club, amely rendszeresen hallatja hangját a számítógépes biztonság kérdéseiben.

Ha egész államok lépnek fel hackerekként, és ma már bizony ez is előfordul, olyankor „cyberwar”-ról, kíberháborúról beszélünk. Az adott állam biztonsági réseket keres, hogy számítógépes rendszerekbe hatolhasson be. Ám mindig csak a blackhat szerepében. Állami whitehatekkel még senki nem találkozott.

Eli Pariser amerikai netaktivista már 2011-ben arra figyelmeztetett, hogy függőségünk a közösségi médiától torz valóságérzékeléshez vezethet. Mindig csak olyan embereket követünk, és csak olyanokkal barátkozunk, akiket ismerünk, ezáltal pedig egyre inkább „szűrőburokban” élünk. Ez pedig oda vezet, hogy elveszítjük a közös társadalmi valósággal való kapcsolatot.

És csakugyan, ha szemügyre vesszük mindenekelőtt az USA politikai tájképét, egyáltalán nem légből kapott a gondolat. Még soha nem volt ilyen könnyű, hogy világérzékelésünk kereteit-tartalmát magunk határozzuk meg. Hihetetlenül sok hírforrás létezik, az olyan közösségi média-toolokkal pedig, mint a Twitter és a Facebook, e források tartalmait is gyerekjáték összeállítani.

No de ez a szűrőburok ugyanakkor nem egy új önrendelkezés kifejezése is? Hát a klasszikus újságírás nem szűrő-e maga is? Létezik egyáltalán olyan, hogy szűretlen valóság? Kezdetnek talán már az is elég, ha tudatára ébredünk, hogy mindig, offline is szűrőburokban élünk.

Az intelligencia sem más, mint big data. Agyunk elképesztő adatmennyiségeket dolgoz fel, sokkal többet, mint amennyire a legnagyobb számítógéprendszerek képesek volnának. A legújabb big data-technológiák ezért az agy működését próbálják követni. Virtuális neuronhálózatok szimulálják agyunk szinapszisait, és így értékelik ki az adatokat. Ez bámulatosan jól működik. A „machine learning” (vagy „deep learning”) esetében óriási adathalmazokat, például képeket táplálnak be neuronhálózatokba. Ennek során olyan struktúrák keletkeznek, amelyek reagálnak arra, amit már megtanultak, így képesek fotókon arcokat vagy tárgyakat felismerni.

A technika még csak most kezd terjedni, néhány tudós azonban máris riadót fújt: mi lesz, ha a mesterséges intelligenciák okosabbnak bizonyulnak, mint mi? Ha a számítógépek teljesítménye úgy fejlődik tovább, mint eddig, a mesterséges intelligencia néhány évtizeden belül ezerszer intelligensebb lehet nálunk. Csak remélhetjük, hogy akkor majd kedvesebbek lesznek hozzánk, mint mi például a hangyákhoz.